Vietnam or Thailand ? Vote for the TOP Country of the Week !
Frissítve: 2025. június 6.
Én most csak azt akarom tudni, gondolt e rám... nem, ez nem elég, nekem ennél több kell, sokkal több: szeret e egy kicsit. Mondja, kis Katicám? Gondolja meg, mit mond; mert ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök vissza többet soha soha... A leány megszeppent. Anyáskodó gyöngédséggel mondta: Lássa, nincsen esze. Szeret e? Erre feleljen nekem.
Azoktól... riadt fel összerázkódva és gyorsan, ijedten körülnézett. Még mindig a kozákoktól rettegett a szerencsétlen. Hányadszor mondjam, hogy azokat a gazfickókat már rég elvitte az ördög! Azoktól ne félj, Regina. Ha elkísérsz és vigyázol rám válaszolta tétován elhiszem, hogy igazat mondasz és nem fogok félni. Felugrott és azonnal indulni akart. Gyerünk! Amíg fürdök... te vigyázol.
Mert az beszélt s ez enyhítő körülmény gyanánt esett latba. Becsípett a vörös és most mindenféle szamárságokra téved zavaros feje. Nem tartottam emberségesnek, hogy ezt a megzavarodott vörös fejecskét valami hatvan fontos gorombasággal agyonüssem. Pedig csöpp híjja, hogy meg nem tettem. Regina kihívó szemekkel tekintett rám.
Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam, hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot.
Talán neheztelni fog ránk, szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, de Lola nem gondolta azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál. Mondja, mért néz úgy rám?
„Talán neheztelsz rám valamiért?“ Csak nem szól rá semmit. Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban. „Én vagyok Jókai.“ „Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel. „Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“ „Sajnálom; de nem vagyok az.“ „Ugy ezer bocsánatot kérek.
Jung Kálmán utána forditotta a fejét. Odakint azt mondta a hölgy a szobaurnak: Jár hozzá tisztességes orvos? Holnap elküldöm az enyimet. A szénatérig gyalog sétáltak és később azt mondta a hölgy: Milyen borzasztó szemei vannak ennek a fiúnak. Így még sohase nézett senkise rám. Nem fogok aludni tudni az éjjel. Mig a szobaur visszajött, az udvarban össze-vissza beszéltek az emberek.
A leány abbahagyta a vizsgálódást és elégedetlenül rázogatta vörös fejét, miközben valami affélét mondott, hogy nincs tisztában a dologgal, hiába erőlteti a szemeit. Rám nézett és vállat vont. Nem tudom, hogy megreszkirozzuk-e? Mit? Azon gondolkozom, hogy tanácsos-e bemenni abba az összerondított Kastelbe, vagy nem tanácsos... Voltál ott? Persze hogy voltam.
Képzeljék, Genfben voltam. Genfben! És mit keresett ott? kiáltott föl csodálkozva Oroszlay. A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet... És meg is találtam őket. Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről. Csakugyan? Találkozott velük? Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam írtam. És sikerült bejutnia hozzájuk?
Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés hát még ha nehezebb csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a vidéken estek össze... Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha jobban rám talál a balszerencse.
A Nap Szava
Mások Keresik