A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi, bizonyosan idegenek lesznek.

Mindig a katonákat láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem. is voltam szorulva nagyon.

Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világitva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót s szépen ott lepte az egész kisértetcsináló apparatust.

Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló oszloptalapzaton. Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett ágyon feküdt. Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól. Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden...

Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat, hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét szilvafás birtokától megválni, s e miatt nem egy kellemetlen órát csinált a terveiben állhatatos grófnak.

Nem tudom, viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve sóhajtott föl... Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves ajkakkal. Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös jelenetet.

Már az egész házat kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet, de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék... Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról! kiáltott föl haragban kitörve a grófné.

Ő ott táncolt, keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, mégis utálatos igy élni.

Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu. No, ugyan ezt nem hinném, ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a nagy férfiaknak. Hanem azért csak mégsem ült a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.

Azt a bambát,... hogy ott van-e? Kicsoda? Előbb nézd meg, ott van-e, azután gyere vissza. Gyanu villant keresztül a lelkemen erre a furcsának tetsző beszédre, de nem szóltam semmit, hanem elindultam a mutatott irányba a patak felé.