Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva. Igen, az a csavargó. Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az csavargó? Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása mellett. Elegy-Belegy.

Ezután más életet élünk fogadkozott anélkül, hogy Dömötör ezt megkövetelte volna. Mindenekelőtt férjhez adjuk a leányomat.

Odament és addig magokra hagyta őket. Hadady ontotta magából a feltörő szemrehányást: Miért hoztad magaddal? Beszélnem kellett volna veled; én most egy darabig nem jöhetek... Dehogy nem jösz, vágott a szavába az asszony; jösz, mert én akarom. Délután vártalak; én sem tehetem mindig azt, amit szeretnék: néha az ördögnek is gyertyát kell gyújtani. Nem jöhetek, Judit! A feleségem miatt...

Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha itthon volna. Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a censurát a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró, azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük özönviz előtti ismerősök felől.

Ugy látszik, hogy nem volt eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a paplanra süti le a szemeit.

János lehorgasztott fejjel feleli: Jobb lött volna, ha kisgyerök koromba agyonvert volna az apám... Parádé Mikor az állomásparancsnok olvashatlan aláírásával ellátott, kövön nyomott parancs megjelenik, mely szerint az ezred adja a holnapi templomparádéhoz a díszszázadot, legelsőbb az ezred segédtisztje káromkodik.

Hogy a muszka vigyen el! Csak legalább a szivarom ne dobattad volna el velem ijedtemben. Máskor meg egy becsületes szász megy a szobájába, s keresi báró Fillenbaum képviselőt. Az a szomszédban lakik. Talán ön is képviselő? Az ám. Szintén szász? Igen. Én vagyok Eitel Frigyes. A becsületes szász hátrahőköl. Uram! az nekem igen közel rokonom. Annál nagyobb szégyen, hogy nem ismer ön a rokonára.

Az asszony is érzi, hogy a helyzet különös. Mit mond majd a világ? Sütő Jánost majd kinevetik. Melyik asszonynak volna kedve ahhoz, hogy az urát kinevettesse? Tárgyalnak. Sütő búnak eresztett fejjel van, az asszony tépelődik. De hát csakugyan elhozza-e kend a lovat? kérdezi. Sütő borultan mondja: Mán hogyne hoznám. De hogy bízzam kendre a pénzt? Sütő csendesen felel: A lóért rám bizhatod...

A két fiatal először meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg, ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerűleg megérezték volna, hogy rövid idő múlva engesztelhetetlen és halálos ellenségek lesznek.

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat.