Ez a pattantyúsokkal esett, még gyászosabb következés mutatta magát az ágyúk között, közülök több hosszában elrepedt, másoknak tengelyeik eltörtek, némelyek előlről nem eléggé megerősítve lévén, a hegy meredek konyulatán lezuhantak, mivel azonban Pintye Gregor okos intésére senki sem állott az elsütéskor az ágyú mellett, hanem mindnyájan hátulról gyújták föl a port, az elrepedés által alig sértetett meg egy-kettő tetemesen, de az ágyúknak alig maradt negyed része épen.

Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt igazán boldoggá teheti férje hűsége és szeretete.

A kaszárnya udvara már zajos, mert újból gyerek lesz az, aki annak a kerítésen belép. A vén harcosok minden új belépőt viharos örömmel üdvözölnek. Az emberek, akik némelyike kilenc év óta nem látta egymást, újból fölismeri a másikat és csodálatos módon azonnal a fölismert ember gúnyneve jut az eszébe. Abban az időben szokás volt a gúnynévosztogatás, egy sem maradt a századnál enélkül.

Szerencsétlen, együgyű teremtés!.... Így teszed semmivé terveimet! kiáltott föl bősz haraggal Holcsi. Bolond, ki asszonyban bizik, valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan. Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett, mondá síró hangon Obrenné, ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével nem törődik...

Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen hevert szekrényében. És Dózia be is vallotta szökési szándékát? Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem lehet belőle kivenni. De édes asszonyom! kiáltott föl örömmel Hermance, ha így van, akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni.

A mint Bánjalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vette bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni. Én egy jómódu rőfös kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon; hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske elég szivesen látott bennünket.

Sohasem szívelhetett. Csúnya természetű, zsugori, kegyetlen öreg asszony, még azt az ételt is sajnálta tőlem, amit megettem. Tudod... olyan igazi fukar zsidó aszszony, akinek Istene az arany. Ezért tán még saját családját is kész lett volna levetkeztetni. Nem is szívelhette még a tulajdon fia sem.

Nem látszik-e, mintha elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát? A feleségét? Jól van no, hát a feleségét, tört ki Atlasz úr elkeseredetten. Azt kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit? Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla? Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jel is, rossz is.

Legnagyobb ünnepen sem kerül annyi étel az asztalra, mint ilyenkor, aminek a magyarázata abban keresendő, hogy a segédkezet nyújtott szomszédok napszámját akarják vele meghálálni. Tyúklevessel kezdődik, azután jön a töltött-káposzta, meg a paprikás, meg a fánk és csak azután következnek a valóságos disznóból való ételek.

És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem erőszakánál. Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe. Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak.