Mintha gép lett volna, amelyik nemsokára lejár és akkor összeroppan. Vacsora alatt folyvást az asszonyt leste. Nem mert Partira nézni. Attól félt, elönti a düh és torkon ragadja, fojtogatja... Az asszony szeme csittitotta, csillapította: Vigyázz, te eszeveszett! Hihetetlen, mi mindent tud egy pár asszonyszem némán is mondani. Parti meglátott valakit, akivel dolga volt.

Az igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát, mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál. De hát a lyánya, a lyánya? sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian. Mi közöm nekem a lyányához?

Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki most végre alerdész lett. Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették egymást; sőt még Lencsi mama aki bolondja volt a leánykájának sem rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az urától való félsze engedte.

Nincs neked annyi eszed, hogy fel tudd fogni, miféle okom lett volna arra, hogy idevezesselek, ha ott, ahol voltunk, biztonságban maradhattunk volna? Azt hiszed... hallgass ide és gondolkozz, hogy én jól érzem magam veled így összezárva? Ezen a szűk helyen... egész éjjel....

Mi itt a khánfi indító okait feszegetni nem akarjuk, és megengedjük, hogy ő Ilka vigasztalására mindent elkövetett; de mi lett volna képes egy gyenge, honjától, rokonitól, sőt kedvesétől is elragadott leánykát, rettegett ellenségei között vidámítani.

A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s csak suttogni tudott.

Úgy lett. Nagyjában megosztottuk a cipelnivalót és most már elindultunk visszafelé. Majdnem azt akartam mondani, hogy hazafelé.

Nem kellett már ezután senkinek se a kocsi, se a , hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is, akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett, most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.

És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is csinált.

Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját, s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak, hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte: ballépését. No, de még semmi sem bizonyos, fűzte gondolatait tovább.