Az ilyen mellőzés vidéken örökös haragot vonhat maga után. Bánom is én! kiáltott Sándor hevesen Nem akarom, hogy ez asszony házamba tegye a lábát. De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a meghívót.

Nézegesd csak, akkor nem fogsz unatkozni. Mi az? Honnan hozta? A Kerner uraságtól. Egy széken volt. Nekik ugy is annyi van, hogy ez az egy meg se látszik. Hát nem igaz? Biztos igaz, mondta a szobaur. De jobb azt elvinni, ami a polcon áll rendben, mint amelyik a széken hever vagy a földön. Miért? Jobb azt elvinni. Mert az ember gyakran jobban szereti amit ugy eldobál.

»Die 21-ti Octobris. Miként a szerencsétlenül járt tudós úr óhajtá és meghagyá nekik, ma esküdtenek, a legnagyobb csendben és visszavonultságban, egymásnak sírig tartó hűséget Clara Bornemissza és Stefanus Véglyessy de Véghlyes... Én kötém össze kezeiket az egyház áldásával.

Ki kell formálni, a fekete magia szabályai szerint, az illető hasonmását bűvöserejű viaszból és a tagjaiba szurkált gombostűkkel vagy lassú égetéssel halálra lehet kínozni! Megtegyem-e a próbát az én kedves Julián barátommal és a rend generálisával? dörmögé kegyetlen mosolygással. Csak hasonló pénzzel fizetnék nekik, ha megtenném. Álnokságot álnoksággal! De nem!

De egyszersmind szorosan vizsgálni kezdé a czigányt; mindazon által kétségei hamar eloszlottak, mert ez őket a mostaninál gonoszabb helyzetbe nem vezetheté, Szodoray széttekinte a barlangban, fegyvereket kerestek szemei, hogy védelme lehessen valami véletlen támadás ellen, de Pintye Gregor alkalmasint, igen őrzé egy darab idő óta haramiái előtt e barlangot, mert épen semmi sem találkozék benne, a mi nekik szükségesebb szer lett volna, így tehát fegyver sem, és Szodoray kénytelen volt puszta kezekkel követni szabadítóját.

Egymás után ugráltak fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az általános hangulat magával ragadott mindenkit. Megmutatjuk nekik! ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy igazuk van.

Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs magánál, egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a karmesterrel, hol az egyik keresi a másikat, hol a másik az egyiket, hozzá a berényi előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt iszik mert Friquet Rózsi is Hekuba nekik s aztán kérdem: vajjon ilyen körülmények között hódította-e meg a világot: Grisi és Catalani?

K. G.-nak mondja egy izben testvére, mért nem küldöd el nélkülözhető tisztjeidet? hisz nincs reájuk szükséged. Igaz válaszolja a gróf hogy nincs reájuk szükségem, de ő nekik van szükségük én reám. Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá folyamodó volt honvédeket.

Ha Judit várt volna is , a szülei bizony nem voltak erre hajlandók; nekik nem volt vesztegetni való idejök és habozás nélkül tépték szét a pókhálószálakat, amelyekkel a két gyerekember szíve össze volt kötve. Judit férjhez ment, mert vasfejü apja úgy akarta... És most, esztendők sora óta először, megint látják egymást.

Eme szállók egyikének erkélyén ült egy bájos alkonyon két fiatal leány, Lamberth Klára és Dózia, kik hosszú utazás után itt vettek állandó lakóhelyet és Holcsi utasítása szerint nem volt szabad onnét távozni addig, míg ő arra engedelmet nem ad nekik. De szivesen is maradtak.