Atlasz úr azt is tudja, hogy az ősi birtok, oda fönn a Mátra alján, már a harmadik kézben van s most Berger Márk bankár tulajdona, ki háromszázezer forintért szívesen túladna rajta. Atlasz úrnak nem nagy fáradságába kerül megismerkedni az ifjú Szádváry gróffal. Búzát ad föl a vasútra s beszélgetést kezd a gróf úrral, ki a szállítólevelet kiállítja számára.

Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben! Tehát ad personam ismered? Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle. Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő fundamentumokon frequentálja szent művészetünket!

A hercegprímás a Regnum Marianum céljaira 100.000 koronát adományozott. Mi általában nem foglalkozunk jótékony cselekedetek dicsőítésével, akkor sem, ha főpapjaink az adakozók. Adakozni a fölöslegből: kötelesség. S ha kinek nincs több koronányi feleslegénél és ennyit ad adománya lelki értékben a milliók feleslege mellé kerül. De a hercegprímás példaadása más megítélés alá esik.

Az árkok naptól áthevült vize töméntelen moszatkának ad lakhelyet, melyek látszólag porszemekből kelnek életre. Ugyanis az egysejtű moszatok parányi teste, mikor beköszönt a téli fagy, vastag burkot ölt magára. Ezzel védi magát a tél viszontagságai ellen. De ha a tavaszi szellő felkapja és pocsolyába hullatja, az élő anyag hamar előbujik szilárd tokjából.

Nincs idehaza, szól Berczi; de én vagyok az assistense; mondja el az ur, mi baja? hanem elébb dobja el a szivarát, a doktor nem szereti a füstöt. A jámbor patiens aztán nagy sopánkodva elmondja, hol fáj, mi fáj: Berczi csak hallgatja nagy türelemmel. Végre ád neki tanácsokat s elbocsátja, nevén szólitva a patienst. Hát ismer ön engem? Hisz sógora vagyok. Ez akkor ismer .

Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért, háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád. Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“! A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket.

Műtermet és márványt akarok szerezni, hogy újra kezdjem az életemet. A sírkőgyáros agyában ravasz ötlet cikkázott fel, mint éjjeli csendben vizek felett, a távoli felhőszakadás előfutárja. Nyomban elhatározta, hogy kölcsönt nem ad a művésznek, ellenben örök időkre leköti, bérbeveszi, megkaparintja magának és monopolizálni fogja.

Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel. Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál mellőznek. Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor a miniszter estélyen. Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey. Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek.

A hadnagy becsapja a könyvet s el is eresztené már a társaságot, amidőn futva közeleg az inspekciós őrvezető s patkóit egymáshoz csattantva, gyűrött füzetet ad át. Ez meg a századparancs.