Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét. Nincs semmi mondanivalód, Dózia? kérdé megdöbbenve a grófné. A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak arczára. De felelnie kell! kiáltott föl bosszúsan Obrenné.

Azután megállapították, hogy a shrapnel-szilánk egy kis hasítást »eszközölt« közvetlenül a bokám felett. Nem volt nagy dolog az egész. Szó sem lehetett róla, hogy ilyesmiért a Verband-Platzra engedjem vitetni magamat, jóllehet Morelli kapitány úr szigorúan elrendelte, hogy a legkisebb sérüléssel is azonnal jelentkezni kell.

Azon gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika.

Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy uristen, mi módon került az a derék rendőrhivatalnok birtokába. E pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor Nóra emléke és annak titokzatos története, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja meg zsilipjeit, pedig ő kimondhatatlanul szeretett volna hazamenni.

Most a császári seregekben akarta szerencséjét próbálni, de Steinville hamar megismerheté az embert, s föl nem vevé, azért igyekezett Muszkaországba, hol Péter minden idegent nyilt karokkal fogadott; de a tatárbeütést meghallván, gondolá, hogy lenne Magyarországban egy kis útravalót érdemelni, ez okból szándékozott itt maradni, miben őt a huszti ebéd még inkább megerősíté.

Csak fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt, szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se, csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében odaelőlegezett jövendő. Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az asztalt.

Én ösmerek minden madarat, minden fát, minden füvet, minden kis bogarat; nekem nincs nagyobb örömem, gyönyöröm, boldogságom, mint a pusztai hajnal s a pusztai alkonyat. Ha én az esti harangszót hallom, szeretnék leborulni és szeretném, ha soha el nem hallgatna többet, mert az a legszebb zene...

Ösztönszerű sejtelmem támadt, amely nem egészen helytelen gyanunak is beillett volna... Föl akartam emelkedni helyemről, hogy véget vessek a további diskurzusnak, a kis Regina azonban hirtelen hozzám csúszott és oly erővel ragadta meg a kezemet, hogy majdnem a körme is tenyerembe mélyedt. Ohó szent Indibalanc, s ti többi kegyelmes bakaszentek... mit akar ez?

Minden itt van, mondotta jókedvűen semmi sem hiányzik, amit rámbíztál és ami itt maradt. Csak a villamoslámpa és a gyufatartó hiányzik. Azokat elvesztettem valahol, miközben folytonosan a nyomodban jártam, mint a kopó. A vad után, akarod mondani, pedig nem is én voltam a vad, hanem te. Még egy harapást is kaptam ettől a haragos kis vadtól... Itt van nyoma a kezem fején. Mutasd! Tessék!

Báró Sina életéből. I. Négy napig a béröltözetben. Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy kész kis regénytárgy ez magában. Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. családból való ifju volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak.