United States or Haiti ? Vote for the TOP Country of the Week !


Ezer mérföldre nem lehetnek. Ha mindig az erdő mellett veszi a direkciót, valamelyik szanitéc Abteilunggal egészen bizonyosan találkozni fog. Ha ma tán nem is, hát akkor holnap. Nekem az mindegy! mondotta élénken a kis ember, nem bánom, akár holnapután is, mert ez sag ich nekem most már mindegy. Igy is, úgy is Spitálba kerülök és ott is maradok... Ohó, de mennyire ott maradok!

S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt. Maga még most is itt van, Feri? Látni akarom az énekes madárkákat. Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát. Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik? Most mindjárt? Természetesen. Ohó! Az lehetetlen.

Azok orosz kozákok voltak, lelkem. Igen, orosz kozákok!... kiáltotta szinte rémülten a leány, s tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett venni, jaj, azok az átkozott disznók... folytatta ijedt hangon azok az átkozottak... azok az átkozottak... Ohó! Sejteni kezdtem valamit.

Ohó!... Szerencsétlen pára, hát ez hogy maradt itt? Egy hámos . Félteste a szennyes vízben, fejtül való része az árokparton. A hám összevissza szakadva rajta, csak a kantár homlokszíjjai voltak épek. Észrevettem, hogy ágyéka emelkedik és száll, tehát még élt szegény állat, bár a szemei le voltak húnyva. Bizonyosan azért hagyták el, mert menthetetlennek látszott. Megnéztem.

Hát a póstaőrmester, hát a... ohó, az italos kapitány hazajött velünk, de kár volt hazajönnie szegénynek. Ott a hegyek közt sohasem esett le sehonnan, itthon meg egy éjjel kiesett a kaszárnya emeleti ablakából s meghalt az utca kövezetén.

Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott: Mit nézel rajtam? Én-e? Igen, te! Nem szabad rád nézni? Szabad, de nem így. Hogy? Igy, mint te! Lám... hát én hogy nézek? Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz? Ohó!... ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés. A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett.

Ez a bizonytalanság százszorta tűrhetetlenebb a legszomorúbb bizonyosságnál is. Arról tehát, hogy a fülembe csapódó távoli ágyúmoraj megváltoztassa szándékomat, szó sem lehet. Leereszkedtem a vízmosásba és tovább sántikáltam. Ohó!... most ismét... Ágyúznak valahol, ebben nem lehet kétség. Félpercnyi időközönként nyolc dörrenést számoltam meg.

Az úr: Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a „pártizásra"... Az asszony: S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc helyett félkilencig. Az asszony: Vagy én. Hát nem mindegy az? Az úr: De mennyire nem! Az úr: Ej, mit a spárga!... te vagy , gyönyörüm, te! Az asszony: Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek magának; egyszer már szószegő volt.