A cövek a Gergő tarlójába van verve, hanem a lovak hosszú zsinegnél fogva Susták Mihály vagyonát eszik föl. Sajátos furfanggal eszelődik ki odakint az ilyes dolog. Gergő azt hiszi, hogy ezzel a cövekkel védve van az ő háta. Ha Susták Mihály véletlenül megkerülné éjjel földjét, bent találná a lovakat a drága szép takarmányban.

Este pedig nem lehet tudni melyik a felhő, melyik a hegy. Azért aztán minden felhő. A Lógody-utca is. Olyankor az ember ül és azt hiszi, hogy egy kis szél kellene csak, hogy mindezt elfujja és akkor megint a Mont-Parnasson van. Akkor a hölgy megfogta a szobaur kezét és kék szemei megsötétedtek. Aztán igy hallgattak sokáig.

Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan felfedezésre. Csak most jöttem meg... nem tudok semmiről! Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az öreg Ivánt, az majd elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy ő azt hiszi, atyád neki szánt feleségül. Klára majdnem felsikoltott: István! István, ijesztgetni akarsz! Fogadd meg nekem!

De az egésznek mi köze a szeméremhez? Ez ellen protestálni próbált. Hallgasson, vén csirkefogó üvöltött a rendőrellenőr, azt hiszi, nem tudjuk, hogy útközben erkölcstelen ajánlatokat tett az asszonyságnak? Ugy-e Vékonyné? Igenis, instállom, könnyezett a menyecske és szép, nagy kék szemét fájdalmasan az urára emelte pedig semmivel sem szolgáltattam rája okot.

De Gergőre, mint szomszédra, nem eshetne panasz, mert hiszen ő a saját földjén pányvázta ki a két éhes jószágot. Legalább Gergő ezt így hiszi. Tanyás ezután egész nyugodtan megfordul és megyen befelé a tanyára. Feleútról még visszafordul és gyönyörködve nézi, hogyan falják, hogyan eszik azt a szép zöld füvet a lovak. Szegény kis jószágok!... mondja jólelkűleg.

Egyre ritkábban veszi fel tollát, hogy mint Széchenyi, majd később mint Kossuth politikájának hive, egy-egy szatirával vagy poemával ostorozza a táblabirói maradiságot. Szerénységében azt hiszi magáról, hogy visszamaradt a kortól. De e közben korántsem háborgatja a divatból kijött nagyságok világfájdalma, nyugodt, egészséges és friss ezentúl is.

Nem akar felelni? , hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen. Miért gyűlöl? Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm felelé megvető hangon. És most eresszen, hadd menjek ki parancsolá villogó szemekkel. Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se változott meg. Nem akar, mert nem tud felelni, Klára!

Már akár hiszi Kristóf mester, akár nem hiszi, mégis egészen úgy van, a mint mondottam, hangzék a czizmadia felelete, s vagy nem tudta tovább erősíteni állítását vagy méltónak nem tartá, mert Jutka ifjasszony s vele az egész társaság vak hitelök jeleit adták, az effélékben orthodoxus még ura térítéséhez is fogott, ámbár nem apostoli szelíd lélekkel.

Véget fogok vetni ennek a Lándsa-komédiának. Hogy van veled valami szándéka, az bizonyos. Vagy azt hiszi, hogy meghódítja szerelmedet s azért jár utánad. A szamár! vágott közbe Klára megvetőleg. Ez még a kisebb rossz volna, ebből hamar ki lehetne ábrándítani.

S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el messzelátóját a szeme elől, így folytatta: Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni ezt a jelenetet. Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét.