Vietnam or Thailand ? Vote for the TOP Country of the Week !
Frissítve: 2025. június 3.
Én nem tartom annak. Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította volna a grófnét vagy engem. Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit mondani. Obrenné feszült várakozással tekintett rá.
Oh, gróf úr... rebegte a leányka, s még valamit akart mondani, de a szavak érthetetlen dadogásban vesztek el. Mondja «Jakab» és ne nevezzen gróf úrnak, Dózia.
A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét.
A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki. Vagy megkenni... Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani. A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett.
A pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve, magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta. A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik bele másfél óra és sötét lesz.
Az arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre egyszerre még hangosabb lett a tombolás.
Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember. Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt: Hát aztán majd megköszönöm... A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek.
Mi félünk, hogy ti nem féltek, Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk, Ők félnek, hogy miért félünk? Én félek, mert jó félni, Te félsz, mert szeretsz félni, Ő fél, mert tud félni. Mi félünk, mert megtanítottak félni, Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni, Ők félnek, mert nem tehetnek máskép. Én félek elkezdeni valamit, Te félsz folytatni valamit, Ő fél bevégezni valamit.
Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az arczát. Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit? kérdezte. Az asszony vállat vont. Nem. Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok.
Ő már sokszor hallgatta ugyanazt. Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra. Ida néni elém tett egy levelező lapot. Írja rá a nevét, írjon valamit Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki. Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott.
A Nap Szava
Mások Keresik