United States or Egypt ? Vote for the TOP Country of the Week !
Csak a mindegyre sűrűsödő esti homályból következtettem, hogy tovább várakozhattunk az ellenség végleges eltisztulására félóránál. Már-már a lábam is belezsibbadt. Először Regina emelkedett föl mozdulatlan kuporgásából, azután én álltam talpra. Elmentek... mormogta elégedetten. Vigye el őket az ördög. Regina bólintott. El is viszi... mondotta meggyőződéssel. Nem bizonyos.
Itt vagyok egy amúgy is félig vad emberrel ebben a végkép elhagyatott erdei magányban, s ez az ember az elárult állati szerelem őrületével vívódva, már-már végkép elvesztette az eszét!... Megborzadtam. Rettenetesen féltem. Nem törődhettem többet a szarvassal. Ösztönösen fordítottam neki a puskám csövét és rákiáltottam. ...Azt hiszem a hangomban semmi nőies sem volt.
János e közben már-már leveti a szalónkabátot, mikor megüti orrát a kabátból kiáradó parfüm; mély lélegzettel magába szivja, majd a zsebkendőjét is előveszi és annak illatát is magába szivja. JÁNOS: Ugy ... akkor csak olvasd, lányom ... hálásan köszönöm, kedves Katica ... IDA: Nem viszed magaddal? E nélkül még sohasem mentél az iskolába, János? JÁNOS: De ha mondom, hogy nem kell.
Ne kíméld azt a kutya patrónt, virágszál feuer! bumm bele a hasa közepibe!... Hogy a fene egye meg ezt a piszok világot, virágszálak... szentugyse, letöröm a derekatokat, ha ezek a gazos malacok itt át tudnak törni!... Beugrottam a sorba és magam is megeresztettem a tüzet. Őrmester úr Varga szokásos boszorkányos gyorsaságával lőtte ki már-már átmelegedett fegyveréből egyik magazint a másik után.
A szobában lakók közül többen csodálattal tekintettek Matiász Sósra, sőt némely aggabb harcosok, a hős atyák, a vén szentségek már-már zuhogni kezdtek volna az erdőből szalasztott ifjú vadállat ezen viselkedése fölött, de nem lehetett, mert a káplár újra szólt: Színházba? Nem. Bálba? Nem.
Mátyás király koráig ösmeri őseinek krónikáját. A mi családunk is régi feleli nyugodtan Kuny. Van egy háromszáz éves kalendáriumom. Ebben ősapáim sorra jegyezték föl viselt dolgaikat. Csak nem vitézi renden éltek? vág szavába fölélénkülve az özvegy s már-már Böskét szánná neki. Mind fazekasok voltak. A nagyapám Lotharingiából költözött Bádenbe. Apám ott Durlachban a cserépgyár direktora volt.
...Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is...
A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki. Vagy megkenni... Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani. A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett.