A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével, feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag küzdött beszéde megkezdésével. Nos? kérdé, leülve vele szemben a gróf. Egyedül vagyunk... Mit akarsz mondani? Hermance idegesen simítá meg homlokát.

Ezentúl nem magukat fogják tekinteni, hanem a gyermekek jövőjét, s a család emelkedése lesz életük törekvése. Vendégük, a szomszéd város bölcs rabbija, mosolyogva hallgatja nagyratörő álmodozásaikat s megjegyzi, hogy ebben az országban mindig szidni fogják a zsidót; ha szegény, szembe, ha gazdag, a háta mögött.

Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek.

A népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik, teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan rengetegek belsejébe hurcolják. Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan, csavargókká vált gyenge gyermekek.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte: Miért sirsz? Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni.

Vidovics elhallgatott. Tessék, szólt magában nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán, nincsenek többé gyermekek! El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan szépen, olyan nagyon szépen nézett , mintha egy kicsit megbánta volna, hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott. Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a jenerál hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.

Menyegzőjét tartja, azzal a kis leánynyal, kinek most vágják le szép barna fürteit s a ki gyermekes örömmel szemlélgeti a tükörben selyem parókáját. Olyan gyermekek mind a ketten, hogy tegnap még a bolt lépcsőjén játszottak kavicsokkal s ma már férj és feleség. A gyermekek neki mennek az élet nehéz harczának, s bátran, kitartóan, türelemmel törnek maguknak utat a sűrű vadonban.

Sokan szaladni akartak, de dicséretére legyen a várbelieknek még a késő maradék előtt is följegyezve, ezek csak asszonyok és gyermekek voltak, és ők is nem azért szaladtak, mintha elfutni akarnának, mert így a kapunak vették volna irányokat s nem a bástya legmeredekebb részének, de vannak olyanok is, kik ezen tévedést a félelemnek tulajdonítják.

A fejedelmi udvarokhoz nemcsak ügyes-bajos alattvalók fordultak igazságot keresni, jöttek szerencselovagok is, akik boldogulásukat remélték, jöttek vitézek is, akik kardjukat ajánlották fel, jöttek apácák és szerzetesek, akik a gyermekek oktatására vállalkoztak.