Vietnam or Thailand ? Vote for the TOP Country of the Week !
Frissítve: 2025. június 22.
Minden holmimat ugyanarra a helyre raktam, mint ahol első nap álltak s e munka közben valósággal úgy éreztem magamat, mint aki hosszabb távollét után hazajött. Aztán fülönragadtam az »Eimer«-t és nekivágtam a bokroknak, hogy a közeli forrásból vizet hozzak az ebédmenázsi megfőzéséhez. Két napja nem láttam meleg ételt, ideje, hogy ismét főzzek valamit.
Nagy fájdalmaim között is láttam és ez végtelenül jól esett, hogy a párját féltő tigris rettenetes gyűlölete lobog égő szemei mélységében... De hiába leskelődött, nem látott semmit. Széttépném azt a kutyát... sziszegte fogai közt. Mindhiába. Élőlénynek az egész környéken sehol semmi nyoma.
A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután ő anyámat ismerte. Ki volt atyám? Azt nem tudom, viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance. Anyádat csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig tudott beszélni. És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha egészen idegen volt rá nézve?
Nagyon jól láttam, hogy titokban megnyúlt ábrázattal, elgondolkozva vizsgálódik rám a szeme szegletéből, de nem mutattam, hogy látom. Úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre. Sőt mintha őt magát sem venném észre.
A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság. Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a haját, a szemét, a száját. És most mégis más. Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?
Visszaemlékeztem, hogy ebben a filagóriában egy rongyos díványt is láttam a sarokban valahol, ha ugyan ez a lefityegő bőrrongyokkal szomorkodó ócskaság díványnak volt nevezhető. Elindultam, hogy kitapogassam, merre van. Rá is akadtam, Regina azonban rámszólt: Csak nem akarsz azon a piszkos díványon aludni? Én? Nem rólam van szó...
Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett. Ahá, az új lakóim! Kiadta a főhadnagy szobáját? Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak. Csinosak? Érdemes megvárni őket? Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem.
Az állatok hasonló sajátságos sohasem tévedő bizalmáról bőséges tapasztalataim voltak, emberi lénynél most láttam effélét először és alighanem utoljára. Nem is áhítoztam utána, hogy hasonló példával életemben még egyszer találkozzam.
Tíz perc mulva az egész század vidám dudorászással elindult észak felé én meg, kezemben az írásos paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva ottmaradtam árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve...
Nem-e? Nem... ismételgette szárazon a leány nem mondasz igazat, mert azt még láttam, hogy megfogták őket... és összekötözték... és korbáccsal verték... Öreg gazdámnak csupa vér lett a feje, arca, szakálla... Ennyit még láttam, miközben futottam.
A Nap Szava
Mások Keresik