A parasztlélek egyszerű síkján tömérdek szines, élénk, változatos képet mutat írói kaleidoszkópja, forgatjuk, élvezzük, nem unjuk meg, mondhatnám gyermekiesen tiszta az örömünk, hogy valami ilyen komor felhőtlenség nélküli szépségekre akadtunk és eszünkbe se jut, hogy a magyar lélek mélységei és csodálatos magasságai nem tárultak elénk. „A harang‟ cimű novelláját kivesszük ez alól az általánosítás alól, ez a novella kikivánkozik a kaleidoszkóp színes, de szűk perspektívájából mélységesen igaz, meghatóan emberi és magyar vonatkozásaival.

Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el, mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek a közel komor homályú felhővel boríttatik el.

Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a komor agglegénység család után sajgó epekedéséről.

Talán zavartuk a hölgyeket? kérdé Enyingi, fölemelve a padlón heverő kendőt. Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat, viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához sehogysem illett a nevetés. Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely valóságosan napsugárban fürdik.

Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor, csalódott hangon mondá: Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve, melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában létét. Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt.

A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt.

Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget, s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván.

Felelj Dózia a grófnak, figyelmeztette őt Hermance, kit szintén nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja. Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés vagyok. És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az igazi fájdalom tud keseregni.

Sándor házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából. Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott . Az érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb fájdalmat fejezte ki.

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve, mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó tekintete mulattatni látszott úrnőjét. De hát hova megy, grófné?