Ön nemes szivü, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörü szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól. No már arra lovagias szavamat adom önnek asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni. De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörü szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak.

De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam, szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett, megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának.

Atlasz úr hanyatt feküdt, szemei tágra voltak nyilva. Édes atyám, mondá Sándor, föléje hajolva és megsimogatva homlokát, hallod, mit mondok? Nézd, Klára, nőm áll mellettem. Visszajött, nem hagy el szegénységemben. Ismerd meg őt atyám, ismerd meg és áldd meg leányodat. Édes atyám, nem hallod szavamat? Atlasz úr semmit sem felelt.

Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra mutatott. Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált: »Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva vissza fog térni, erre szavamat adom.

Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek. Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem.