Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet.
Cinpoharat vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből. Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot... Megrázkódott. Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.
Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs. Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani lehetett a szavát.
S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki.
Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép: Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.
Megígértem, hogy néhány óra mulva visszatérek hozzá a »Pokoltorok«-ba és vizet is viszek. Hátha már szorongva és szomjasan várja ezt a megígért vizet... én pedig itt heverek a hasamon e mellett a pompás víz mellett és nem viszek neki belőle egy csöppnyit sem. Járja ez? Bizony nem járja... sőt határozottan csúnya hálátlanság, amit szégyelni kell. Munkára! Becsületes katona megtartja szavát.
LESBIA: Lentulus, te félsz?! LENTULUS: Én? Nem, dehogy! Vérszinü, régi bor Gyujtsa lángra agyam rideg szavát, Hadd higyjem, hogy a halál messze még! Add Lesbia ajkad szüz biborát! LENTULUS: Csókolj, ölelj! Ne tudjam, hogy az óra, Melyben karom először átkarolja Szüz testedet, remegő, tiszta vággyal Együtt száll el lelkünk vég-sóhajával...
Ha Sándornak egyik vagy másik kezébe került volna, ki tudja, nem ébredt volna-e föl újra gyanakodása? Sándorról biztos vagyok, mondá Klára erős meggyőződéssel. Föltétlen bizalmat ígért nekem s eddig meg is tartotta szavát. Ha újra csalódnám benne, ha újra megsértené önérzetemet gyanújával akkor de nem, erre nem is akarok gondolni. De én akarok rá gondolni.
Kiálta hátul álló szolgájára a bojár, s az óhajtott kereskedő kevés pillanat múlva a nagy tekintetű tanácsot, melynek vitatásaival becses olvasóinkat megösmertetni szerencsénk van, ön tisztelt személyével szaporítá. A szolga Pintye intésére hátrább vonult, s eltávozván, imígy folyt a három hős tanakodása, legelőbb mint az igazság magával hozta, Pintye emelé szavát.
És micsoda vígság verte fel a széles udvart, meg az egész rengeteg épületet. Az ember a saját szavát sem hallotta. Mindenki vídám és hangos volt. A tisztek tréfálkoztak velünk, az őrmesterek nyájasok, jókedvűek, szolgálatkészek voltak. A megszokott régi kaszárnyai gorombaságnak és nyerseségnek sehol semmi nyoma.
A Nap Szava