Sírni, dalolni, ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá tenni ezt szerette volna Dömötör s majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni erről a feleségemnek. Először tehát arra gondolt, hogy a hírrel feleségéhez, Van Roosen bárónőhöz szalad.

Erre költötte óráját, láncát és brilliáns jegygyűrűjét, Van Roosen bárónő ajándékát. Hogy pedig műtermet is építhessen, fölkereste a Bank r.-t. igazgatóját, háromezer korona kölcsönt vett tőle s azon a pomázi ács segítségével maga építette föl üveges atelierjet, úgy, ahogy azt Egger Linz kartonjain láthatod.

Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a szobád küszöbéről. Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve csókolta a nyakát. A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz. És ha nem megyek? kérdezte megrökönyödve a szobrász. Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Madame, nekem elég volt a szerelemből. Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját, amig János nem tér meg az ő karjai közé. Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában, álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad neked.

A szögletekben aranyrudakon sátrak, görög és perzsa selyem hímzésekkel, széles olasz heverődiványokkal és öblös karosszékekkel. Ebben a teremben minden a fülledt és túlterhelt érzéki kultúrára és van Roosen bárónőre emlékeztetett. Dömötör úgy ténfergett benne, mint egy múzeumban, de nem tagadta: örült, hogy ez a múzeum az övé. Dömötör egy percig sem maradt a műteremben.

Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász felesége. Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett. Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett a feleségével.

Az új társaságban alig volt egyetlen ember, aki Van Roosen bárónő uralkodása alatt is bejáratos lett volna a villába. A bárónő ugyanis a férfiak közül a fiatalságot, a nők köréből a meglett, vagy legalább is érett korban levőket invitálta. Most pontosan ellenkező tendencia mutatkozott. A férfiak nagyrészt tul voltak az ötvenen és a nők a húszas évek virágzó ifjúságát képviselték.

Boldoggá tettek a Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből, amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki, micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni tudok és semmin sem tudok elkeseredni?

Van Roosen bárónő akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a művész saját magáról mintázta tükörből.

Feleségét, Van Roosen Herta bárónőt, a gazdag, szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szőke kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.