Az soha semmi különös dolgot nem csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát. Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.

Övében két pisztoly, egy nagy kés, és fényes sárgaréz szegekkel kivert nyelű balta villogtak. Már Kristóf lépéseit hallhatá; mert arra vala tekintete feszítve, s a hogy ez a szikla szegletén szemébe tünt, fölemelé puskáját, azt a vándornak szegezvén, reá kiálta: Egy tapodtat se tovább, vagy koponyádban állítom meg labodát. Hányan vagytok?

Hallucináltam... egészen bizonyos. A vörös Regina merev tekintetétől azonban nem bírtam szabadulni. Minél közelebb tolta szemeimhez ezt a kegyetlen tekintetet, annál erősebb szédülés remegtette meg tagjaimat is, nemcsak a fejemet. Képtelennek éreztem reá magamat, hogy kiszabaduljak ebből a bűvöletből. Vergődtem, mint egy elítélt. Suttogó hangja úgy zúgott a fülembe, mint egy vészharang...

Majd eljövök senator uramhoz csizmát méretni, akkor megnézem. Viszonzá Hundeshagen, s Kordován János elpirult; mert alkalmasint reá ismertek olvasóink a lyukas kalpag hősére, ki azóta nem tudni vitézségéért-e senator uram lett Nagybányán.

Hej kapitány uram, ha a dolog sokáig tart, szükségem sem lesz reá, mert oly veressé válok a kemenczék mellett, mint a rák a fazékban.

Éppen elég egy húsz napos manöverre, tekintettel arra, hogy a volt brigád-parancsnok úr a tavasszal megkapta a kék ivet s ezentúl nem jár reá az ezred borára. No ezek jól vannak felrakva. Király Miska, a traintiszt igazán ügyes gyerek, pontos, figyelmes, gondos, derék, fiú, valóban kár, hogy öreg főhadnagy már s a novemberi előléptetés a másodosztályú kapitányok közé sorozza.

Meg akartam kimélni egy tehertől, mely személyem által reá nehezült. De hogy jutott ez eszedbe? Ez a gondolat nem fogamzott meg a te agyadban, bizonynyal ezt is Klára hitette el veled. Nem tagadom.

Az őrjöngő képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni. Hol? felelt nevetve Klára. Azoknál, a kiket meg akarunk hívni. Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el sem jönnek.

A dugó nagyot durrant, s nemcsak az öreg asszonyság fogta be kezével a fülét, hanem a fiatal özvegy is, s mindnyájan örültek az édes ital habzásának és pezsgésének. Atlasz úr elégedett volt és büszke, ő vitte asztalánál a szót s vendégei valódi gazdag emberek voltak, kik tisztelettel hallgattak reá és tekintélynek tartották.

Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy szeme elé állítsa a szőnyegen forgó legfontosabb kérdést, fia házasságát, és hogy reá központosítsa minden gondolatát; de ezek a gondolatok minduntalan szanaszét szaladnak, keresztül-kasul kalandoznak a mult idők letarolt mezején, s a mint elfáradtan visszaérkeznek, más-más emléket, más-más képet czipelnek magukkal, oda állítják Atlasz úr szeme elé, elszórakoztatják, szétszakítják figyelmét s nem engedik nyugodtan és rendszeresen gondolkozni.