Ismét meg kellett róla győződnöm, hogy a valóságban sokkal erősebb, mint amilyennek látszott. És még ennél is sokkal nagyobb csoda, hogy értelme egy pillanatra sem esett vissza előbbi zavaros állapotába, hanem öntudatos és tiszta maradt. Az én szemeimre nem jött álom.

Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető ajtócska keskeny és setét boltozatában. Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.

Nem telt bele tíz perc és már aludtam is. A háború óta ezen az éjszakán aludtam legelső ízben úgy, hogy egyetlenegyszer sem ébredtem fel, sem pedig fel nem ébresztettek. Eddig minden áldott éjjel felvert egyszer-kétszer a hirtelen felhangzó alarm. Persze aztán hiába sült ki, hogy ok nélkül való riadalomról van szó az álom egy egészséges darabja akkor már az ördögé volt.

Hisz itt sem teszel mást, mondá mosolyogva Enyingi. Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom! Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát. Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű ébredést okoz.

S minél többet morfondíroztam a dolog fölött, annál inkább kiderült, hogy a folytonos haszontalan ismétlések körbenforgóját járom mert mindezeket néhányszor már mind eltáncoltam, anélkül, hogy egy egészséges gondolatban meg tudtam volna állapodni. A délutáni nagy forróság segítségemre sietett, mert elnyomott az álom. Leragadtak a szempilláim nem morfondíroztam tovább.

Először káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól. A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is elolvasott, nem találta a könyvben. De hát álom ez, vagy varázslat?

Máskor, amint letettem a fejemet, néhány perc múlva már aludtam is, ezen az éjszakán sehogy se akart rám találni az álom. Mindenféle semmiség eszembe jutott. Képzeletben elkalandoztam haza is, hatalmas kincstári erdő-birodalmamba, amely ezerszer szebb, mint ez az idegen erdő, minden ő szegényes fáival együtt.

A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett nézve az ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia! És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő boldogságában ringatá.

Ahányan voltunk, mind a legnagyobb figyelemmel hegyeztük füleinket, hogy újra kezdődik-e a »bál« vagy erre az éjszakára be van fejezve és a rendezők egyebet gondoltak, a távolból azonban ettől kezdve semmiféle hang nem érkezett hozzánk. Az egész óriási fronton csendesség támadt. A szél még javában ordítozott, amikor végre az én szemeimet is lefogta az álom.

A LEÁNY: Fekete, gyászos árnyék, Égő romok, rezgő föld, tüzeső, Halott család, halott sziv, halott isten, Égő város, tüzhegy, izzó mező LENTULUS: És égő sziv! LESBIA: Csókolj hát! A LEÁNY: Szive sincsen, Rejti, rejti fekete, gyászos árnyék, Halott álom, halott sziv. Mintha járnék Lelkek között, nehéz, sulyos a lég. Halott isten LENTULUS: Csodálatos beszéd... A LEÁNY: Szeretkeztek?