Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják: nevessenek-e vagy bosszankodjanak? Sőt mintha, ama nagy buzgalom ellenére, melylyel futottak, menekültek az üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna , hogy ha egy-egy szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat.

Csupán egy tett kivételt a köznyugalomból, nem oly magas talán, mint sokan társai közül, hanem tömöttebb alakú; arcza és lángoló fekete szemei elevenségével mindnyájokat fölülhaladó, bár ellenben vonásai inkább szívet s bátortalanságot, mint élte módjához illő vadságot mutattak, és senki sem lett volna hajlandó őt haramiának vélni, ha szorosabb vizsgálat egy félénk ravaszság jeleire nem akadhatott volna arczain, melynek homályszíne és keleti idoma czigánynak lenni árulá el a tulajdonost.

A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a meghívást.

A férfiak mind legyökerezve állottak, s mégis a gonosz világban akadtak rágalmazó nyelvek, kik azt locsogták, hogy sokan közülök csak lábok reszketése miatt nem iramlottak odább; de barátilag intjük olvasóinkat, ne higyjenek ily rosz szívűek állításainak, mert csak férfi nem ijedhete úgy meg, hogy képes nem lett volna azon menedékhez folyamodni, melyben gyenge hölgyeik és gyermekeik csak az imént üdvöket keresték, s meglátandjuk, hogy ők a vár védelmében nagyobb vitézséget mutattak, mint sem ily galád vádat felőlök csak föltenni is lehetne, és az is inkább csak boszúra lelkesítő fölkiáltás lehetett, mint félelemé, mely csapatokban zendült, midőn Szirmay István sógornéjával és hugával látható lett.

Vonásai nagy szenvedéseket mutattak, s álmodozó szemében most keserv tükrözé magát az elveszett remény miatt, mert ő sem hallott Dóziáról, de mind a mellett folytonos remény és kétség között töltötte napjait. A szalonba léptekor Enyingit is ott találta, s a kandalló körül a hölgyeket, kik napok óta nem mehettek ki a házból a gyorsan beállt tél hóvihara miatt és örömmel látták Oroszlay jövetelét.

De a könnyeket nem csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza, reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar tombol. Na? mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit. Na! felelt Manó és új szivarkát csavart magának. Ott hagytuk a vendégeket, mondá Eveline grófné, újra könnyekre fakadva haragjában. Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem számítunk.

Örömmel mentek a kisasszonyok utazni? Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták, viszonzá kétértelmű mosollyal a leány. Miért mutatták, ha nem érezték volna? kérdé Oroszlay, ki még többet óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.