A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó csikorgása. A villamos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető, sötét alakokat.

Tekintély okáért azonban mégis itt-ott kifogásokat tesznek s Johann Andreász Maltócsnak, a cigánynak valamennyien azt mondják, hogy piszkos, mert a szerencsétlennek olyan barna bőre, hogy ahhoz ugyan akár mennyire pucolja is a rekvizitumot, minden szennyesnek látszik. Végül pedig áll a század szép rendben, egy sorban szemek, orrok, fülek és sarkak.

Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait.

Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki egy fedél a terebély magas fák között.

S a repedt falak legfeljebb is kevés ideig tartó ellenállást igérhettek, a hajdan mély árkok itt-ott fűvel és bokrokkal voltak benőve, másutt a földdel egyenlők. Az egész várat két rozsdás vas ágyú védé, s vagy harmincz-negyven ember, nagyobbrészt szigeti hajdúk és sóaknászok. A haramia s a havasalföldiek új találkozása, Pintye Gregor ajánlása, melyen

Kékes homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.

És Góg Ferencz elragadtatott görnyedezéssel tekintett körűl a társaságban. Többeknek arczán gúnyos mosoly látszott, itt-ott vihogás hallatszott. A bajuszos özvegy is vihogott. Valóban én is úgy veszem észre, szólt Sándor nagy erőfeszítéssel, tompa, rekedt hangon, mintha ez úr és nőm ismernék egymást.

Ezen falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva, mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén, egy épület sem dicsekedheték.

Így a «Moré» köznevezet tulajdonnevévé vált, de ő túl ily csekélységeken, abban semmi csúfolást sem gyanított. Alig vala elköltve a vacsora, mivel hőseink éhségök épen nem késett, a haramiák egymásután elterültek, s nemsokára mély szuszogás és itt-ott hortyogás árulá a fáradtság és bor által elnyomottakat mély alvásban lenni.

Lámpással kezdék tehát a barlangot vizsgálni s legelőbb is rejthelyeit, most vevé csak észre a kapitány, hogy kincstárából a legkövérebb zacskó hibázik, ez tovább vezeté, s a dugott nyilás ajtajánál, az itt-ott kőporral fedett földön lábnyomokra talált.