Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla beszélt és minden szót hallott a társalgásból. Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját, kitől saját nevét hallotta kiejteni.

Sándor a sebesült fölé hajolt és némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát. A harag, a gyülölet, a féltékenység, mely ide kergette, hogy elvegye ez ember életét, mindez eltünt szívéből a halál felséges nyugalma előtt. De a haldokló melléből hörgő sóhaj tört ki és szeme lassan megnyílt. Félig megüvegesedett tekintete a föléje hajló arczra esett és látszott kifejezéséből, hogy megismerte.

A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá változott. Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás terembe. A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását. Becsengette Ivánt.

Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott, hogy megismerte fia lépteit.

Megismerte a férfit, kit neje mellett látott. Boglár Kálmán volt. Egy ideig habozva állt helyén, nem tudta elhatározni visszafordúljon-e a kertbe vagy a közelgők elé siessen? A mily hirtelen elvesztette józan megfontolását az első gyanúsító szóra, épen oly gyorsan megszégyelte magát önmaga előtt, midőn látta, hogy a gyanú alaptalan volt.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett , mintha egy szép álomképet látna.

Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el. Kardos megcsóválta fejét. Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva, ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél! De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki könyörgő hangon mondta: Bocsáss el, Kálmán.

Aztán visszaültek az asztalhoz és sokáig hallgatva bámultak egymásra. Furcsa, hogy te itt vagy. Mondta később a szobaur. Mért? Mert több mint egy esztendeje, hogy nem láttuk egymást és furcsa, hogy valaki máshol is lehet, mint ahol az ember megismerte. Mintha kivágnám egy németalföldi szobából a figurákat és egy olasz tájképbe raknám. Te nekem egy vászonra voltál festve Párissal. Igen.