United States or Zambia ? Vote for the TOP Country of the Week !
Reggel óta ismét szorítani kezdte lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt... hátha most megszabadulhatnék tőle. A szanitécek ügyes emberek. Mindenhez értenek és minden van náluk. A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek. Mondja, Heiszer úr, fordultam a mesterhez nem tudna nekem szerezni egy pár új bakancsot?
Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naiv csalafintán is mulatni tudott. Bár hiszen nemcsak kedélyről van itt igazság szerint szó, hanem elpusztíthatlan izmokról is. Tartson velünk, invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz nincs egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle elégszer részesülni... A szanitécek nevettek.
Miután ismételten megígérte, hogy a legnagyobb gonddal fogja főhadnagyomat az orvosoknak átszolgáltatni, kezet szorítottunk és elbúcsúztunk a »viszontlátásra«. A vöröskeresztes kocsi tovább döcögött. Ismét egyedül maradtam. És ismét hallottam a mezőn elmaradt sebesültek jajgatását és segélykiáltásait... A szanitécek mindenütt munkában voltak. Egyszerre ugyanegy időben azonban nem lehettek.
Mögöttük egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül nem megy. Tehát én is kiabáltam: Hollá! ide!...
Egy teljes órai baktatás után gyorsabb masírozásról itt szó sem lehetett leérkeztem a völgy aljába, ahol valami patakféle sekélyes vizecske bujkált a megpörkölődött fűzfák hosszú sora alatt. Egy ilyen füstös fűzfa közelében végre megpillantottam egynéhány eleven embert. Szanitécek voltak.