Azon mentünk be nagy csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, szennyes viz szivárgott ki.

Gulába rakott fegyverek nagy sokaságát vettük észre a sátrak vonalában, tábori konyhák füstje szivárgott a szél irányában, amely most valamivel élénkebb jóindulattal hűtötte le homlokunkon a verítéket. Szemmértékkel mérve, egy teljes divizióra becsültem a lenn táborozó katonaságot. Később megtudtam, hogy jól taksáltam, mert tényleg a mi hadosztályunk táborozott itt már hét nap óta.

Ennek az oldala mellett ütöm föl reggelig az ideiglenes lógert. Tehát halt... nem megyek tovább. Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül... Úgy tetszett, mintha mozgolódás halk zaja szivárgott volna füleimhez, még pedig nem is túlságosan nagy távolságból. Rövid hallgatózás után világosan hallottam egy-egy száraz ág gyenge ropogását, amint a ránehezedő lépések alatt összetört.

Alig emelkedtek ki a barátságtalan anyaföld szintjétől fél, másfél méternyire. Ahol még némi szennyes füst szivárgott ki a koromtömegekből, ott alighanem gabona vált semmivé a tűzben. Az ég makacsul sokáig az eső dacára is. Emberi lelket nem láttam sehol.