United States or Haiti ? Vote for the TOP Country of the Week !
Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű órákat szerzett! szólott töredelmesen. Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja. Vén vagyok már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött, tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy szereted!
Az ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez: Jertek ti is vissza. Az egyik elkiáltotta magát: Mi? Hogy mi menjünk vissza?! A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott, megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta: Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.
De ha az effélével készen volt és rákerült a sor a csevegésre, olyankor mintha a főhadnagy ott sem lett volna, már csak őneki, az asszonynak szólott minden szava. Mintha mulattatni akarta volna. Hogy néz! gondolta magában az asszony; soha életemben sem láttam ilyen szemet.
Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is végignézte a fiút, a mig szólott. Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e? Az, az, ismerte talán? A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét. Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
Aztán halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta s az is hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s beczézi a fiút: Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te szép...
Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda.
Türkenfrasz és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben, ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal: Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás. Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, mulat még egy kicsit... Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett.
Egyikünk se szólott egy szót se, csak a házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk.
Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban... Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és tisztességtudással szólott: De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó. A többi rámondta: Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet. A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat. De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...
A Nap Szava
Mások Keresik