Féltelek ugyan, mert a Szodoray nevet gyűlölik a tatárok, mivel előbb rettegniök kelle, s az embertelen pogányok könnyen állanának boszút orozva is, s csak ezen okból kérlek, utazzál álnév alatt.
Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet, s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk minden vésznek. Miért mondod ezeket nekem? Mert szeretlek és féltelek. Jakab elmosolyodott.
Már azt hittem, attól féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem törődnék, ha... Ha? Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél. Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz meg többet. Soha többet! esküszöm. Kinek? bánom is én. Boriskám, mondd, hogy szeretsz.