United States or Slovenia ? Vote for the TOP Country of the Week !


A többi holmid, ami nálam maradt, ott van most is a barlangban, ahol lerészegedtem... tudod... az erdőben... A kis zseblámpát magammal vittem, amikor elindultam utánad, hogy megtaláljalak és bizony valahol elvesztettem. Sokszor kellett szaladnom, nem csoda, ha kiesett a zsebemből és az sem lett volna csoda, ha magam is kiestem volna a világból...

Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek. Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg lezárták lakását.

Sőt nagyon is beszélt róla. Még mindig azon törte a fejét, hová tünhetett el oly hirtelen, s Boglár Kálmánt is megkérdezte, nem tud-e valamit felőle? De igen, tudok felőle, visszonzá Boglár nyugodtan. Légy nyugodt, nincs semmi baja kedves barátodnak. Saját kocsimon vittem a Volkán-kastélyba, melynek, mint mondá, a vendége. Te vitted el! kiáltott Manó. Most már meg van oldva a rejtély.

Képzeljék, Genfben voltam. Genfben! És mit keresett ott? kiáltott föl csodálkozva Oroszlay. A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet... És meg is találtam őket. Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről. Csakugyan? Találkozott velük? Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam írtam. És sikerült bejutnia hozzájuk?

Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna. Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták, hogy az az Üllői-uton lakik. De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás? kiáltott föl izgatottan Esztheyné.

Beleszólt, a mikor a nagy emberek beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni. Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit.

Olyan volt ezzel a koszoruval, mint egy menyasszony, vagy mi... Vörös hajához különben illett a sok tarka mezei virág. Végre beesteledett. Szó nélkül készülődni kezdtem az útra. Észrevettem, hogy rám se hederít. Felém se nézett. Helyes! Igy is jól van. Legalább nem kell egy újra megélemedő csatlakozási szándékot visszavernem. Nem vittem magammal semmit, csak lőszert és a Manlicheremet.

Nem tehetek magamnak semmiféle szemrehányást: a sorsnak és a véletlennek különös játékaiba nem avatkoztam. Sem előre nem vittem semmit, sem hátra nem toltam. Sem semmit nem irányítottam. Ami volt, magától lett úgy, ahogy épen történt. Becsületes nyíltsággal elmondhatom magamnak, hogy akármi történt volna eddig, vagy fog történni ezután ezzel a teremtéssel, ez az én lelkiismeretemet nem érinti.

Ne röhögj, hanem segíts!... kiáltotta mérgesen, miközben megállt és odavágta a kimosott holmit a fűbe, nem bírok menni is, meg ezt cipelni is. Folyton botlok... ebben a te hosszú kaftánodban. Köpeny az, nem kaftán. Azt mondom, hogy hosszú!... Nem érted? , ... Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és vittem. Eltranszferálom a ruhádat gyere!