United States or Timor-Leste ? Vote for the TOP Country of the Week !
Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk és mutatóujját az orra alá tette, azután cuppantott. Gyönyörű! mondta. És megismételte, megduplázva a „ny" t. Gyönynyörű! Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk vélekedett a gróf.
Hallja maga, kocsis! kiáltott nagy hangon, máskor, ha az uraság érkezik, ott tartsa az orrát és vigye utána a podgyászát. Érti? Én a lovaimat ott nem hagyom az Istennek sem, felelt foghegyről a kocsis. Fogja be a száját vagy megtanítom emberségre! rivallt rá a fiatal úr és gyorsan beugrott a hintóba. Most pedig úgy hajts, hogy a lovaid hasa a földet érje!
Hátha a visszaemlékezés esetleg megnyitja elméje előtt a világosságot azon a ponton is, amely most még el van borulva? Valami affélét mondott, hogy az úrfi csúnya fiú volt. Ennél a pontnál még a száját is fölbiggyesztette és kétszer-háromszor is elismételte azon a sajátságos dunnyogó félig orrhangon, amely minden volt, csak kellemes nem.
Erre az aggodalmas hangú mesebeszédre azonban már nem adtam választ. Szótlanul gubbasztottam nyírfám árnyékában és szívtam a cigarettámat. Regina egy ideig szintén szótlanul tépegette maga körül a füvet, azután megvonogatta vállait, elszántan fölbiggyesztette száját és megérintve ujjával a vállamat, így szólt: Nem bánom, várok, ameddig kell, de azután veled megyek. Jól van.
A mama, a mama, motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét. Nem igaz, nem igaz.
És ha talán félénkség vagy fiának szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem szabad megnyugodnia.
A kis leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az ur.
Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját, maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta.
Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.
Magamban természetesen nem így gondolkoztam. Megesnék bele együtt maradni ezzel az összekonfundált lelkecskével! Csinos kis komédia volna, ha a hadjárat végeztével ily sovány hadizsákmánnyal érkeznék haza, mint ez a Nemtudomkicsoda Regina. Bizonyos, hogy még két világlustája erdőkerülőm is félrehúzná a száját. Hát csak beszéljen és tervezzen szegényke.
A Nap Szava
Mások Keresik