United States or Bangladesh ? Vote for the TOP Country of the Week !
Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám szólott: Mit csinálsz? Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam. Tréfálkozom az urakkal.
Csodálkozva meresztette rám apró, hunyorgó szemeit és sokáig nem tudta, hogy mit válaszoljon. Egész lényéről lerítt, hogy ezen a dolgon sohasem gondolkozott. Mit értek az alatt... hogy otthon?... Mein Gott mit?
Oh, de megijedtünk... És olyan boldog voltam, amikor hire terjedt, hogy él és hogy nem is lett nagy baja. Sajnált? Nagyon! S azóta emlékszik rám? Mindig. Akkor hát szivesen jött ide? Oh, Istenem! És innen is nehéz szívvel megy majd el? Szeretne itt maradni? Mindig itt lenni, itt élni? Gina nem bírt szólani. Lesütötte a szemét. Olyan furcsa volt ez a sok mohó kérdés. De a gróf még egyet kérdezett.
Máskor, amint letettem a fejemet, néhány perc múlva már aludtam is, ezen az éjszakán sehogy se akart rám találni az álom. Mindenféle semmiség eszembe jutott. Képzeletben elkalandoztam haza is, hatalmas kincstári erdő-birodalmamba, amely ezerszer szebb, mint ez az idegen erdő, minden ő szegényes fáival együtt.
LENTULUS: Félek tőled, Lesbia, nem lehet Csókot adni, ha végső csókot ad A világnak a szörnyü, vad halál... LESBIA: Mégy? Futsz? No menj. Lentulus, mire vársz még? LENTULUS: Ne nézz ugy rám, Lesbia. Szemeidben Delei lobog s bilinccsel tartja itten A lekemet... LESBIA: Haha, menj, mire vársz még?!
Ezek egész életükben ötven emberrel ismerkednek meg, a Szénatéren és a Krisztinavároson soha tul nem mennek. Az a fiu majd egy év óta nem mozdult ki az udvarból se és tudja, hogy nem is fog többet. Ezért. Hogy nézett rám. Gyere. Nem jövök többet ide. Nem akarok soha többé ide jönni. Igy beszéltek, Aztán kimentek a Lovas-utra és találkoztak Zelma nénivel, aki ruhakihordásról jött haza.
Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál. Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat. Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja tisztességesen Friquet Rózsit.
Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra. Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor mehetek? A vendég ur gyorsan felelt: Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.
A válasz, amit társától kapott, ugyanily nyugtalan volt... ösztönszerűleg tehát az villant keresztül agyamon, hogy ez a két ember nem válhatik rám nézve veszedelmessé, mert ez a két orosz katona alighanem megszökött csapattestétől az ütközetek zűrzavarában s most menekülőfélben vannak, akárcsak jómagam. Ennélfogva tehát egy malomban őrölünk, ha nem is ugyanazon a kövön...
Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné, kegyedet e lakás előtt találva, mondá Oroszlay némi zavarral. Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt! mondá észrevehető keserűséggel Hermance. Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.