United States or Greece ? Vote for the TOP Country of the Week !
Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő köszöntött elébb. „Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“
Kilenckor rész-próba A remete csengetyűjé-ből. Háromnegyed tízkor rész-próba Rip van Winkle-ből. Féltizenegykor ... Ne mondd tovább, ebből én úgy sem tudok kiokosodni ... De milyen furcsa ember vagy te, Feri ... Mért? Ha neked volnék, már régen San-Remoban ülök ... Mondd, hogy Monte-Carloban. Mert te ott ülnél. Talán már ott is hagytad volna minden pénzedet. Lehet.
Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz: „Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri." Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön memorandumának.
Ejhé, dudajlé, Rózsám, szeretsz-é?! Nem! A „nem"-et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát a nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre is hajtotta. Valaki rászólt: Friss bácskaiakat.
Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített mindenkinek a leszállásban. No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, előre uraim. Azután a kocsisnak rendelkezett. Te lekerülsz az istállókhoz.
Vagy tíz nappal azután, hogy a San-Remoba készülő Vidovics Feri összes ismerőseitől elbúcsuzott s szándéka komotyságának jeléül addig nézegette a vasuti menetrendet, míg végre dühbe gurult s bosszuságában minden igaz ok nélkül megsértette Cipriani bárót: az előbb nevezett fiatal magánzó s az utóbb nevezett huszártiszt nyugodtan üldögéltek egymás mellett a Metropole-kávéház egyik utcai ablakánál.
A szubvenció szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak. Igaz, szólt hirtelen, merész á-proposval, a szezon vége szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!...
Ezek az én szinész-kisasszonykáim, szólt Vidovics Feri magában akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották. De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül.
Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek. Sáros nekik az udvar, szólt magában Vidovics Feri. Ejnye be kényesek!
„Talán neheztelsz rám valamiért?“ Csak nem szól rá semmit. Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban. „Én vagyok Jókai.“ „Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel. „Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“ „Sajnálom; de nem vagyok az.“ „Ugy ezer bocsánatot kérek.
A Nap Szava
Mások Keresik